2019.05.29-én, 21.05-kor ütközés után elsüllyedt a Hableány turista hajó a Margit-híd lábainál, fedélzetén 33 dél-koreai utassal, és 2 magyar személyezettel.
21 óra körül érkeztünk haza, és álltunk meg a rakparton, a Bem tér környékén, pár száz méterre a Margit-híd budai hídfőjétől. Már-már rituálé, hogy ránézek mindig a Dunára, és a Hídra, és megállapítom, hogy mennyire csodás város. Ők is csak ennyit akartak. Látni Budapest minden szépségét, amit a Duna két oldalán látni lehet.
Aznap este ömlött az eső. Talán emiatt sem hallottuk a szirénázó autókat. Csak reggel szembesültünk vele, hogy pár perccel később, pár száz méterre Tőlünk, milyen tragédia történt.
7 másodperc…. Ennyi volt az önfeledt nézelődés, és az értelmetlen halálba süllyedés között…. 7 másodperc alatt fel sem lehet fogni, hogy mi történik. 7 másodperc alatt segítséget sem lehet kérni, és segítséget sem lehet nyújtani…. Ezt a 7 másodpercet 28 ember nem élte túl…..
Közülük (jelen pillanatban) még 8 dél-koreai állampolgárt, és a hajó magyar kapitányát jelenleg is keresik.El sem tudom képzelni mit élhettek át, amikor a hajó süllyedni kezdett, és el nem tudom képzelni mit élhetnek át a hozzátartozók.
Tudom milyen érzés, amikor elveszítesz Valakit, még úgy is hosszú évekig várod, hogy becsengessen, látni véled az utcán, amikor egészen biztos vagy benne, hogy elment. Azok a hozzátartozók, akiknek a családtagjait még keresik, reménykednek. Reménykednek úgy, hogy az eszük tudja, nincs miért. Talán az a reménysugár, hogy még életben vannak, már egyre halványabb, és helyét átveszi az az érzés, hogy a bizonytalanságnál még a biztos rossz is jobb, és a reménye annak, hogy szerettüktől méltó búcsút vehessenek…..
Nap, mint nap látom a helyszínt, látom, hogy hol állnak a mentőcsapatok, és látom a Clark Ádám úszódarut. Naponta szembesülök azzal, hogy milyen pillanatok alatt érhet véget minden. Egy figyelmetlenség, egy mulasztás, és derékba tör életeket, tönkretesz családokat, megrémít, megállít és elgondolkoztat kívülállókat.
Ezek a gondolatok foglalkoztatnak minden nap, amikor elindulok és amikor hazaérek, és megállva rápillantok a Dunára….és reménykedek, hogy előbb-utóbb Mindenkinek megadatik a tisztességes végső búcsú…..
Ezeket, a feszítő gondolatokat szerettem volna “kifesteni”. Szerettem volna megmutatni, hogy a híd, amit imádok, milyen szép is tud lenni, hogy a folyó, aminek látványával a napjaimat indítom, milyen kegyetlen is tud lenni, és hibiszkuszok, (Dél- Korea egyik szimbóluma), valamint a vörös rózsaszálak, a maguk egyszerű szépségével milyen szörnyűséget is tudnak szimbolizálni…..
In memoriam….
Kívánom, hogy békére leljen Mindenki. Béke poraikra…
“A legrosszabb dolog a világon az, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Olyan, mintha egy láthatatlan verembe esnénk, és csak zuhannánk, zuhannánk és sose lenne vége. A világot ugyanis azok teszik barátságos és biztonságos hellyé, akiket szeretünk, és ha hirtelen örökre eltűnnek, semmi sem tűnik többé barátságosnak és biztonságosnak.” Matt Haig
FVBea
Kommentek