“Nem töprengek azon, mi lesz, ha meghalok, és hogyan fognak emlékezni rám. Ez már az ő dolguk lesz, a többieké. Ha már meghaltam, ugyan kit érdekel? Engem nem.” Freddie Mercury
1991-ben, amikor meghalt Freddie Mercury, 8.-os voltam. 27 év távlatából is emlékszem, ahogy megdöbbenve álltunk az udvaron, és idéztünk fel számokat Tőle, Tőlük, a Queen-től.
Idén, augusztusban láttam először az előzetest, hogy jön a film az életéről. Tudtam, hogy látnom kell. Nem vagyok filmkritikus, és nem is szeretnék abba belemenni, hogy mit és hogy vittek vászonra, mennyire hiteles, mennyire életrajz követő, mert Nekem így tetszett, ahogy van, így volt rá szükségem.
A véletlen egybeesés, hogy pont ma, az Emlékezés Napján láttuk, és egy olyan időszakban, amikor rengeteg változás történik az életemben. Mindkét szempontból szükségem volt az élményre, mint egy falat kenyérre. Mindenszentek napján végig kísérni, egy olyan ember életét, aki már nincs közöttünk, még több érzelmet vált ki az emberből, és még inkább elgondolkoztam rajta, hogy vajon az égi zenekarban még énekel? Vajon látja, hogy még mindig milyen mély dolgokat vált ki a közönségből? És ez még inkább emlékeztetett a szeretteimre, és a saját elmúlásunkra.
Emlékeztetett arra, hogy vajon mennyire tudjuk élni a saját életünket, hogy Freddie, ha tudta volna a végét, elkerülte volna azt a szakaszt, amikor két végén égette a gyertyát? Vajon, ha nincs ekkora siker, ami félre is vitte, köztünk lenne még? Vagy ugyanúgy vállalta volna azt a boldogságot, amit a közönség szeretete adott Neki, bármilyen áron is?
“Nagyon szeretem, hogy boldoggá teszem az embereket – akárhogyan is. Még ha csak fél órára is. Ha szerencsésnek érzik magukat általam, jól érzik magukat, vagy mosolyt csalok egy szomorú arcra – számomra ez megfizethetetlen.”
Emlékeztetett arra, hogy bár a Sors mulandó, és nem éppen elkerülhető, rajtunk múlik az itt töltött idő minősége, és az, hogy mit és hogyan élünk meg. Emlékeztetett arra, hogy nem számít ki, mit gondol rólunk, az a fontos, hogy nekünk, saját magunknak megfeleljen, hogy amikor eljön a pillanat, és búcsúzunk, akkor tudjuk, minden pillanat megérte.
És emlékeztetett arra, is hogy tudni kell hinni és bízni magunkban. Ő hitt, az első pillanattól kezdve, és mindig nagyot mert álmodni, és mindig ez vitte előre.
“Vannak, akik beérik a második hellyel, de én erre képtelen vagyok. Én úgy érzem, aki második, az vesztett. Ha megízlelted, milyen elsőnek lenni, a második hely már kevés.”
Soha nem bánt meg semmit, élte az életét, bár a betegsége lassításra kényszerítette, haláláig dolgozott. “A legfontosabb, drágám, hogy az élet szuper legyen, és ha már az, nem számít, meddig tart.”
Hitt a sikerben, hitt az álmaiban, a telt házas koncertekben, és a dalaikban. “Hinned kell magadban, abban, hogy elérsz valamit, akármennyi ideig tart is.”
Nekünk is hinnünk kell, hinni abban, hogy a lehetőségek azért kerülnek elénk, hogy éljünk velük. Hinni abban, hogy nincsenek véletlenek, és a bizalmat megkaptuk, már csak élni kell vele. Hinni abban, hogy bármeddig tart, az szép. Hinni abban, hogy bármikor ér véget, megérte. Egyszerűen, semmi más dolgunk nincs, hinni kell az ÉLETBEN.
“Én nem vagyok sztár, nem is akarok az lenni! Én legenda leszek!”
Kommentek