Gyerekkorom óta imádtam rajzolni, bár akkor még elsősorban – egy festménytől eltekintve- ruhaterveket készítettem, és a képekkel együtt színezgettem a nagy álmokat. Majd az élet máshogy hozta, és bár a divattervezést “hivatalosan” is tanultam, sokáig parkolópályára került minden gyerekkori álom.
Olyannyira, hogy akik huszonévesen ismertek meg, nem is tudták, hogy mi volt a tervem a nagybetűs életre. A kezdeti lelkesedést a fiatalság hirtelen jött élményei mellett, egy szerencsétlen baleset is halványította, és törte össze, de a soha el nem feledtette.
Közel 10 év kellett hozzá, hogy a vágy már annyira erős legyen, hogy újra előtérbe kerüljön. A baleset miatt tulajdonképpen újra meg kellett tanulnom rajzolni, de ekkora már annak is örültem, hogy eljutottam odáig, hogy akarjak újra rajzolni. Az elején még sokszor egy-egy mozdulat, vagy éppen egy rajz elkészítése is fájdalmat okozott, de nem adtam fel, mert amikor újra belekóstoltam, jöttem rá, hogy igen, ez hiányzott eddig. Érdekes módon a fájdalom is enyhült, sőt minél többet rajzoltam, annál inkább elmúlt. Ma már csak néha, mint a kis békák, jelzi a kezem, hogy időjárás változás lesz, de nem okoz gondot több órán keresztül rajzolni, festeni.
Ez tölti ki 7 éve a mindennapjaimat. <3 Tulajdonképpen annak is örülök, hogy a magam szórakoztatására készült képeket elővettem az íróasztal fiókjából, és azon a bizonyos közösségi oldalon megosztottam Őket, hiszen a hirtelen sikert, érdeklődést a műveim iránt, ennek köszönhetem.
Elkezdtem kiépíteni köré valamit, amit szerettem és szeretek mai napig csinálni, és bár vannak a semmi-kedvem-csinálni-valamit-napok, ennek ellenére a hobbim lett a munkám, egy olyan szerelem, ahol, ha valami kezd elfáradni, akkor hagyom pihenni, és keresek mást, így biztos, hogy nem unom meg, és előbb-utóbb mindig visszatérek mindenhez.
És, hogy miért is osztom meg mindezt? Mert itt még nem állt meg minden. Hiszen most ismét egy születésnapot ünneplek, tulajdonképpen bizonyos értelemben a sajátom is, hiszen 3 évvel ezelőtt, május végén az otthoni megszokott, biztonságos környezetből, a komfortzónámból is kiléptem. (márpedig, aki ismer, tudja, hogy ez nagy szó volt…)
Addigra már annyira rágta a közvetlen környezetem a fülemet, hogy tartsak work-shopokat, tanfolyamokat, hogy végül engedtem nekik. Előtte már volt több próbálkozásom, de mindig közbejött valami, vagy a hely nem volt alkalmas, vagy a körülmények nem úgy jöttek össze. Hiszek a Sorsban, és tudom, hogy azok nem lettek volna megfelelőek.
Amikor szóltak, hogy lenne egy nekem megfelelő terem, akkor pillanatok alatt kellett döntenem, és talán ez volt a szerencsém, hiszen ha lett volna gondolkodási időm, talán meggyőzöm magam, hogy még mindig nincs itt az ideje. Tulajdonképpen lapot húztam 19-re, és belevágtam egy addig teljesen ismeretlen világba…. De a Sors bebizonyította, hogy akkor és ott volt mindennek a helye, és milyen jól tette, hogy nem hagyott gondolkozni, és azonnali döntésre kényszerített. Lett egy saját termem, ahol én nyitok, én zárok, én alakítom, díszítem, mert az enyém, a sajátom. Nem esik nehezemre hétvégén felkelni, és dolgozni, kialakítani ehhez a magánéletet.
A három év alatt rengeteg közös sikert éltünk át a résztvevőkkel, ismertem meg csodálatos embereket, és sorsokat. Sokukkal mai napig tartom a kapcsolatot, kialakultak barátságok. Sokszor megköszönik a hétvégét a búcsúzásnál, és nem is sejtik, hogy én mennyit köszönhetek Nekik. Nekik, akik ismeretlenül bíznak bennem, és hisznek abban, hogy meg tudok Nekik mutatni egy új szemléletet, egy új lehetőséget, egy kifejezés módot az érzéseiknek.
Hogy voltak-e nehéz pillanatok ezalatt az idő alatt? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha, és hogy minden csillámos rózsaszín. De az, hogy a saját álmaimat élem meg minden egyes rajzban, festményben, tanfolyamban, és workshopban, feledteti a nehézkesebb megrendelőt, a félig kész rajzra ráfröccsent kávécseppet, vagy éppen a “hisztisebb” résztvevőt. 🙂
A nehezebb napokban pedig meghallgatom ezt úgy, hogy a szövegre koncentrálok, és mantrázok:
“Mondd még hány csodán bújsz át,
Meddig dőljön rád, egy összetört világ.
Meddig bírod majd,
A viharban most el ne tévedj, van kiút,
A bezárt szív, míg nyughatatlan, álmodj úgy,
Most fedezd fel, mi a lelked mélyén lángra gyújt,
Csak fogadd el, és élj pont úgy!”
Három éve mindennap megköszönöm a Sorsnak a lehetőséget, és azt, hogy nem hagyott magamra az álmaimmal, és, hogy az első lépés megtétele után pedig minden olyan egyértelműnek, és könnyűnek tűnt. Sokszor elgondolkoztam, hogy miért vártam ennyit, de mint már említettem, hiszek benne, hogy minden akkor és ott történik velünk amikor kell. Hiszem azt is, hogy már csak rajtam múlik, hogy az álmaim születésnapját még sokszor ünnepelhessem.
Szóval így történt, hogy három évvel ezelőtt kívül találtam magam a komfortzónámon.
Merj Te is lépni az álmaid felé! <3
“Te magad is egy folyó vagy, folyamatosan változó. Az életben semmi sem örök. És aki ezt nem fogadja el, nagyon sokat fog szenvedni. Én is szenvedtem rengeteget, mert nem akartam a változást. Az állandót, a biztosat kerestem. És az élet megtanított arra, hogy bizony kockáztatni kell, elhagyni a komfortzónát és vállalni a változást. Mert megéri. Talán még nem látjuk, de később összeáll majd a kép.” Makai Rita
FVBea
Kommentek