A gyerekportré rajzolása, festése az egyik leghálásabb feladat. 🙂 Őszinte nagy szemek, érzelmek a tekintetben, minden az arcukra van írva, ami foglalkoztatta őket akkor, amikor az eredeti fénykép készült. Egy felnőtt sokkal modorosabban viselkedik akkor, amikor tudja, hogy fénykép készül Róla.
És miközben egy-egy gyerkőcöt rajzolok, rengeteg kérdés, és válasz merül fel bennem, amit vetítek a portré alanyra, a saját Kislányomra, és tulajdonképpen a saját magamra is. 🙂 Vajon mikortól adhatunk szabad kezet, hogy a saját életét élje gyermekünk? Milyen életet alakít ki magának? Olyat, mint a miénk, vagy a szöges ellentétét? Akarva-akaratlanul is formáljuk még felnőttként is? Saját szavai, gondolatai tényleg a sajátjai? A mi gondolkodásmódunk a miénk, vagy szüleinké? Ha igen, az övék kié volt? Ha nem, miért mentünk ellen gyökereinknek? Ösztönösen tudjuk, mi a jó, és mi nem, számunkra?
Egy biztos, a gyerekkor tapasztalatai életre meghatározzák énünket. Vagy pozitívan, vagy negatívan. Hozunk magunkkal valamit, ami vagy tovább fejlesztünk, vagy próbálunk elfelejteni, aszerint, hogy tetszett, vagy sem, élhetőnek tartjuk-e, vagy sem. Sokszor egy-egy barát, társ, akit „véletlenül” sodort mellénk az élet, döbbent rá minket, hogy jó úton járunk, vagy változtatnunk kell. A környezetünk alakít minket, de csak olyan irányba képes, amit gyerekként már elfogadtunk. Ezt lehet, hogy észre sem vesszük, csak egy élmény, egy új szokás, egy meglepetés, vagy éppen egy gesztus hihetetlen jó érzést, vagy éppen az ellenkezőét idézi elő bennünk. Úgy gondolom, hogy ezekre alapozva kialakítunk egy saját értékrendet, amit életünk meghatározó résztvevői támogatnak. Előbb-utóbb azok, az emlékek, amik az értékrendünket támadják, el kell, hogy „kopjanak”, még akkor is, ha űrt hagynak maguk után, és fájnak. Ha elmúlt a sajgó érzés, és kinyitjuk a szemünket, megláthatjuk azt, amit látnunk kell. HA látnunk kell…. Talán a gyermekkori „élményekből” kialakított értékrendünk alapján barátokat, és társat választunk, utódokat nevelünk.
És itt jön újra a nagy kérdés! Hogy neveljük gyermekeinket? Kialakítjuk a párunkkal közös értékrendünket, amibe akarva-akaratlanul mind a ketten belecsempésztük a sajátjainkat is? Szembe megyünk az egykori családi normákkal, vagy alapul vesszük azokat? És itt van az a pont, hogy mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy igazából teljesen mindegy, mert az a fontos, hogy mi elfogadjuk. Ha gyermekünk felnő, ugyanúgy eldönti, hogy azonosulni tud vele, vagy szembemegy.
De teljesen mindegy, hogy mit dönt, számára is meghatározó lesz a megélt gyermekkor. Nekünk, szülőknek mindössze annyi a feladatunk, hogy szeressük Őket, feltétlenül higgyünk abban, hogy a felállított értékrendünk jó, az érdekeit szolgálja, és megalapozza az életét. Ha ebben hiszünk, és szeretettel egyengetjük az útját, akkor, amikor a saját normáit kialakítja, nem fog nagyot tévedni. Csak hagyjuk, hogy kialakítsa, és ha el is téved, bízzunk, hogy egy kicsit más, de mindenképpen helyes útra tévedt, hiszen ösztönei vezérlik.
Bea
“Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.” Carl William Buehner
A blogban szereplő rajzokat, képeket Fekete-Vincze Beáta készítette. http://www.facebook.com/ceruzaportrtek
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: