Az IDŐ…
Az idő az, amiből mindig a legkevesebb van, ezért az egyik legdrágább kincsünk.
Sokszor úgy érezzük elpazaroltuk, sokszor keveselljük, amit kaptunk belőle. Sokszor időt kérünk, de van amikor mi adunk.
Az idő, az, ami gyógyír a fájdalmakra, begyógyít sebeket. Az az, ami egyszerre cammog lassan, és telik nagyon gyorsan.
Sokszor megállítanánk, de van, amikor siettetjük, vagy éppen halogatjuk. Viszont, vissza soha nem tudjuk fordítani. Az az, ami könyörtelenül és megállíthatatlanul halad előre. Túlhalad a szép pillanatokon, de feledteti a rosszat is. Elhomályosít, de ugyanakkor megszépít dolgokat. Legyőzni soha nem tudjuk. Emlékeket hagy maga után.
John Braine mondta, egyszer, hogy „Az idő olyan, mint a bankkölcsön: akkor kapja meg az ember, ha már annyija van, hogy nem szorul rá.”
Beszélhetünk Vele kapcsolatosan a múltról, a jelenről és a jövőről is. A jelen mindig az a pillanat, amiben vagyunk. Ez az, amire két perccel ezelőtt még jövőként tekintettünk, és szintén két perc múlva már a múltunk. A jelenünk a múltunk és a jövőnk egyszerre. A Miénk. A Mi időnk az, amit senki sem vehet el, amiről Mi magunk döntünk, ami Nekünk adatott, amit mi színesítünk emlékekkel, határozunk meg célokkal. Az idő az egyetlen, amit „gátlástalanul” tudunk kihasználni, de tehetünk bármit, folyamatosan múlik. A legrövidebb időt mindig a jelenben töltjük.
Sokszor bizonytalanságot okoz, és tud nagyon nyomasztó is lenni. Ha kevés van belőle, mindig többre vágyunk, ha túl sok, hajlamosak vagyunk elpazarolni. Mindig várunk valamit, ami holnap, jövőhéten, később lesz, és észre sem vesszük, hogy ezzel csak siettetjük. Az idő pedig előbb-utóbb mindent felemészt. Ha adsz az idődből valakinek, megtiszteled vele, ugyanúgy, mint amikor a pontosan érkezel, hiszen nem pazarolod másét. Néha mi osztjuk be, de néha felülkerekedik rajtunk. Megtanultuk egységesen mérni, számoljuk, és folyamatosan attól félünk, hogy kifutunk belőle. A mért idő egységei, az év, a hónap, a hét, a nap, az óra, a perc, a másodperc, ami mind-mind segít eligazodni a feladataink között, segít találkozókat egyeztetni, munkát végezni, ugyanakkor a látható haladása nyomasztó is tud lenni.
Sokszor megkönnyebbülünk, ha valami elmúlt, de van, amit visszasírunk. Egy biztos, mindig bebizonyítja, hogy minden akkor és ott történt, amikor és ahol kellett. És, ahogy Paolo Coelho is megmondta, „Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne (…). Még egy álló óra is pontos napjában kétszer.”
Kapcsolódó képgaléria:
Az idő mérése elegánsan és pontosan: Fekete-Vincze Beáta festmény órái
